Az alcímben olvasható, kötelező nyelvgyakorlatot kismilliószor hallottam már, de tegye fel merőben virtuális kezét az, aki nem. Persze bizonyos életkor után már nincs az embernek olyan elvárása, hogy egy unos-untalan ismételgetett mondás tényleges jelentést is hordozzon (v.ö.: a lónak négy lába van, mégis megbotlik…[???]). Mégis, afféle újévi jókívánság gyanánt, össznépi szinten ismételgetve és hallgatva, egy idő után rögzül az ilyesmi az ember fejében. Rossz az, aki rosszra gondol, mink pedig jóravaló, békeszerető népek volnánk, és (némi alkohol elfogyasztása után, akár) mindenki másnak is sok sikert kívánunk. Rendes srácok vagyunk, meg kell hagyni. Az egyetlen probléma mindezzel az, hogy:

 

 

 

 

 

 

Kezdjük az elején, majd később bonyolítjuk. Nem tudom, ki hogy van vele, de én gyerekként kezdtem. Hülyegyerek voltam, úgyhogy focizni nem szerettem, vízilabdáztam és kosárlabdáztam. Annak, aki nem ismerné az utóbbi sportot, elmondom, hogy a kosárlabdában nincs döntetlen. (A termodinamikában is inkább csak elméletileg van, de leginkább meg ott sincs.) Nem nagyon követem ugyan, de ha jól tudom, a focivébén sincsen a csoportmeccsek után. Úgyhogy bátran drukkolhat az ember minden csapatnak egyszerre, és kívánhat sikerekben gazdag mérkőzéseket az összes sportolónak, a szomorú helyzet az, hogy valakinek veszítenie is kell. Azt is mondhatnám, hogy csak azért nyerhet az egyik, mert vesztett a másik. Sőt, ha tele lennék ezoterikus felhanggal, akkor most Jinnel és Janggal, a kínai ikerpárral jönnék. Vagy Bud Spencerrel és Terence Hillel: Nincs kettő négy nélkül.

 

 

 

 

Ha ketten startolunk egy csajra, és a hagyományos keretek közötti párkapcsolatra aspirálunk, akkor bizony nem nyerhetünk mind a hárman. (Sőt, később, a válópernél sem…) Ha többen pályázunk meg egy állást, akkor ugyan kívánhatunk egymásnak udvariasan sok szerencsét előtte, de ha tényleg kell a meló, akkor kénytelenek vagyunk abban bízni, hogy a többiek szerencsétlenek, azaz sikertelenek lesznek. Az állami tendert is egyvalaki nyeri meg (nem, most ne fírtassuk…), sőt, az államközi szerződéseknél is van vesztes. Pierre de Coubertin báró nemes mondása, miszerint a részvétel a fontos, nem a győzelem, csupán a szervezőknek siker, a modern olimpikonok számára nem egyéb üres frázisnál. (Leszámítva a Burkina Faso-ból érkezett műlesiklót.)

 

 

 

 

Ha túl akarok lépni az általánosságokon (ez pedig nem titkolt vágyam), akkor konkretizálnom kellene, mire gondolok pontosan. Ezt fogom tenni, legalábbis megpróbálom… kívánjatok sok sikert! :-)

 

 

 

Az élet, ha a sallangoktól megszabadítjuk, a túlélésért folytatott harc. „Él és élni akar.” Igaz ez az egyes ember szintjén, de igaz evolúciós távlatban is. Az élőlények célja a túlélés és a reprodukció. Amelyik élőlényé (fajé) nem az, az az élőlény (faj) elpusztul és kihal. Mindez elég régóta van így ahhoz, hogy általános törvénynek tessék, és ezen az sem változtat, ha adott esetben a modern kori társadalmak retorikája igyekszik ezt hazugul elkendőzni. (Nota bene: igyekszik.)

 

Sokat cikkeznek arról mostanság, hogy a Föld eltartóképessége (carrying capacity) így vagy úgy változik (pl. csökken a környezetszennyezés vagy a biodiverzitás csökkenése miatt), tehát mondjuk 100%-ról hirtelen 30%-ra esik. Ez nagyon megkapóan hangzik, de egyáltalán nem igaz. Földünk eltartóképessége köszöni jól van – örökösen 100%-on áll. Az életet nem fenyegeti veszély, a Föld mindig annyi élőlényt tart el, amennyit csak tud; veszély maximum az emberi fajt fenyegeti, vagy ha nagyon tágan értelmezzük, akkor mondjuk a nagyobb gerinceseket, esetleg az óceánok pH-változása miatt a planktonokat meg a vonatkozó élővilágot. Még ha valóra is válik, hogy a klímaváltozás és a tengerek savasodása miatt felborul a bioszféra jelenlegi egyensúlya (értsd: az általunk megfigyelt, és egyensúlynak aposztrofált összetétele), az életet magát akkor sem fenyegeti veszély. Az emberi életet igen, de ez a bioszférát meg az univerzumot olyan nagyon azért nem érdekli. Amúgy is tök mindegy, mit gondol az univerzum. Nem egy beszédes gyerek, különben is tágul, még akkor is, ha Manhattan konkrétan nem tágul. :-)

 

 

 

 

 

Ám ha a bioszféra véleményét nem ismerhetjük, Isten pedig nem avat be minket sem létének tényébe sem pedig (ha vannak) terveibe, akkor felmerül a kérdés: mi érdekel minket, embereket?

 

Mi, emberek, szeretünk élni. Sőt, szeretünk jól élni. Minél többet fogyasztani, minél kényelmesebben. Minél több szabadidőt és általunk választott tevékenységet, vagy akár általunk választott henyélést. Ostorozhatjuk magunkat emiatt, ám ez elég feleslegesnek tűnik. A dolog univerzális, minden élőlény (faj) hasonlóan van ezzel. Harcol az erőforrásokért, igyekszik minél inkább elfoglalni minden lehetséges élőhelyet, és szaporodni minden határon túl. Mindez együtt jár az ásványkincsek és az energiahordozók döbbenetes mértékben növekvő felhasználásával.  Hogy mindebben az ember mennyire sikeres az utóbbi időben, arról tanúskodik a következő (a többivel ellentétben: általam készített, jobb gombbal kattintva [másik ablakban...] nagyobban is megnyíló) ábra.

 

 

 

 

 

Ha lehet hinni a tudósoknak és a műholdaknak, akkor a Föld (majdnem) egy gömb. A gömb térbeli dolog, mondjuk ki: test. Mint ilyen, véges a térfogata is meg a felszíne is. Akármekkora is a Föld (szerintem pl. bazi nagy), mégis csak véges. Ez ugye azzal jár, hogy a fenti ábrán látható növekedés nem tarthat a végtelenbe, azaz kell lennie valahol egy határnak, amelyen túl már ’nincsen több’. Elfogy a hely, elfogy a cucc, ilyenek történnek. Mondhatnám azt is, hogy a növekedési függvény felülről korlátos, és létezik az a hely, ahol maximuma van. Hívjuk ezt a dolgot most az egyszerűség kedvéért plafonnak. Többek között azért sem tartunk zsiráfot otthon, mert nem fér be a szobába. Sőt. Egy egészséges felnőtt ember esetében azt tartjuk normálisnak, ha megáll a növekedésben: széltében-hosszában egyaránt. Egyáltalán nem örülünk annak, ha a testsúlyunk tartós növekedési pályára áll – egészségtelennek és egy ponton túl gusztustalannak is tartjuk. Íme, egy illusztráció a túlzásba vitt növekedésről, külön figyelmet szentelve a nemek egyenjogúságának:

 

 

 

 

 

A fenti gondolatok nem csupán egyetlen ember testsúlyára, hanem az emberiség összsúlyára is érvényesek. Azaz, ha pl. minden embertársunknak sikerekben gazdag szaporodást kívánunk, nem férünk majd el. (Most se nagyon férnek el az emberek a világ jelentős részén.) Ha minden embertársunknak sikerekben gazdag anyagi (materiális) gyarapodást kívánunk, nem lesz elég hozzá a cucc. (Most sem elég.) Ha azt mondjuk, hogy gyarapodjunk inkább kitalált dolgokkal (virtuális létezővel, pl. Internet), akkor hamar kiderül, hogy egyrészt ezek is erőforrás-igényesek, másfelől ha valami számomra csupán virtuális létező, de (sok) pénzembe kerül, akkor a pénzemből, miután a világgazdaság áramába bekerült, valahol, valakinek a nagyon is anyagi (materiális) gyarapodása lesz. Mondjuk egy új szénerőmű Kínában, vagy sok kis Tata Nano Indiában. Esetleg egy új kisgyerek Lagosban.

 

A jelenleg regnáló társadalmi (közgazdasági) paradigma két alapvető feltételezésre épít. Az egyik az exponenciális növekedés paradigmája (a GDP, és minden ami azt okozza és abból következik, minden határon túl növelhető és növelendő), a másik pedig a többé-kevésbé szabad versenyes kapitalizmus és ’haszon lecsorgása’. Utóbbinak a lényege az a feltételezés, hogy ha hagyjuk a gazdagokat gazdagodni, akkor áldásos gazdasági tevékenységük révén a lecsorgó pénz mindenkit gazdagít, avagy az emelkedő szint ’minden hajót felemel’ – a szegények hajóit is. (A rising tide lifts all boats.) Az alábbi két ábrán látható a két alapelv:

 

 

 

 

 

 

 

Az első állításról elméleti úton és könnyedén belátható, hogy hosszabb távon nem lehet más, mint téves. Véges bolygón nincs végtelen növekedés, mert ott a plafon, mint a zsiráfnál. (Erre sokszor vissza fogok térni, részletes indoklással – egyelőre legyen elég ennyi.) A második állítás igazságáról a gyakorlatban kell meggyőződnünk. Ha megtesszük, azt találjuk, hogy sajnos az sem igaz. Világszintű társadalmunkban a különbség a gazdagok és a szegények között nő, nem pedig csökken. Egyrészt változik a GINI-koefficiens (nem megyek most bele), másrészt változik a GDP és az átlagbér reálértékének egymáshoz való viszonya. Ez rossz hír, mert magyarra fordítva azt jelenti, hogy úgy gazdagodtunk, hogy közben nem is. Ez utóbbira mutat példát az USA-ból az alábbi ábra:

 

 

 

 

 

A társadalmi (közgazdasági) paradigma alapvetései tehát hibásak. Az egyik elméleti lehetetlenség, a másik pedig elméletileg lehetséges lenne bár (és a végeredménye olyasmi, mint a kommunizmus), ám a gyakorlatban nem valósul meg, és a csoda tudja, hogy kívánatos-e. A létező világ létező paradigmájában a GDP ugyan tényleg nő, és az a bizonyos szint is emelkedik… ám ez társadalmi méretekben valahogy így ölt testet:

 

 

 

 

 

Mondhatnánk erre azt, hogy igazságosabb világrendre van szükségünk. Felelős, a nép ügyeivel foglalkozó döntéshozókra, más elosztási mechanizmusra, az értékek átértékelésére, blablabla. Minderre remek politikai programokat lehet építeni, ám ilyen ábrándokat nem szövök, az a piac telített, a társaság pedig kétes.

 

 

 

Csakhogy van még egy bökkenő, és ez a mai blogbejegyzés fő mondanivalója.

 

Ha elfogadjuk azt, hogy a (gazdasági) növekedés nem lehetséges minden határon túl, akkor munkahipotézisként tegyük fel most azt, hogy ebben a pillanatban meg is szűnik. (Példáért nem kell messzire mennünk, a 2008-2009-es évek együttesére világszinten nagyjából ez az igazság.) Az emberiség lélekszámának gyarapodása ugyanakkor (egyelőre) nem szűnik meg, évente körülbelül 80 milliónyival vagyunk többen. Az előállított termékek összességét szemléltessük egy tortával. Az exponenciális növekedés gazdasági modellje (a célkitűzés) arról szól, hogy ez a torta évről-évre növekszik. Aszerint, hogy ez sikerül-e vagy sem, a következő esetek lehetségesek:

 

 

 

 

 

(1)   A tortának ez a növekedése az energiahordozók és ásványkincsek adott időegységre eső, egyre nagyobb ütemű kitermelésével valósulhat meg.

(2)   Energia és nyersanyagok nélkül nincsen bővülő mezőgazdaság és növekvő mennyiségű iparcikk, a roppant fejlettnek aposztrofált szolgáltató szektor működőképessége pedig nem építhet másra, csupán arra, hogy van cucc, amit lehet szolgáltatni. (Igazán nagyot tehát a szolgáltatóipar bukik, de erről később.)

(3)   A hagyományosan bővülő torta (különösen amennyiben a gazdaság növekedése arányaiban meghaladja a lélekszámét) gondoskodik arról, hogy egyre többet lehessen elosztani, azaz elméletileg ’mindenki jól járha’, az emelkedő szint tényleg ’felemel minden hajót’. Nevezzük ezt pozitív összegű játéknak. (Játékelméletről sok szó lesz még itt.)

 

 

 

 

 

 

Ha (=amikor!) a növekedés megáll, akkor a fentiekben említett torta nem lesz nagyobb. Ezt nevezzük most zéró összegű játéknak. Ha ugyanannyian lennénk, mint ahányan addig voltunk, és ugyanakkora lenne a torta is, mint korábban, akkor valaki csak úgy ehetne (kaphatna, költhetne) többet, hogy valaki más kevesebbet eszik (kap, költ). Ettől zérus a játék összege.  Ráadásként, amennyiben eközben a népesség száma még növekszik is (ez a valóság), akkor egy emberre átlagosan egyre kisebb és kisebb tortaszelet jut – még akkor is, ha a torta mérete nem csökken. (V.ö.: rosszabbul élünk, mint 4 éve.) Egy idő után pedig egyenesen éhesek maradunk, kollektíve – még akkor is, ha hiszünk a valamikoron eljövendő igazságos világrendben, és a lecsorgó haszonban. Ha eleve nem hiszünk benne, mert a tapasztalataink másra utalnak, akkor azt mondhatjuk: márpedig valaki itt hamarosan nem fog enni. Akármit is teszünk, valakinek nem jut majd hely/kaja. Erről két ábrám is van: egy olyan, ami vicces, meg egy olyan, ami nem az:

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Képzeljük el most azt, hogy a helyzetet fokozandó a torta még kisebb is lesz. Egyre kevesebb (egységnyi idő alatt kitermelhető) energiahordozó és nyersanyag, válságok, csökkenő gazdasági aktivitás, csökkenő beruházások, visszaeső gazdaság stb. Ugyanakkor a maihoz hasonló, vagy növekvő népesség. Jól látszik, hogy még inkább kimondható: valaki itt kimarad a dobásból pár körre, aztán pedig éhen marad (döglik). Ehhez nem kell senki direkt rosszindulata, ez sajnos a rendszer kiindulási feltételeiből következik.

 

 

 

 

 

 

Most evezzünk (látszólag) vidámabb vizekre, és tételezzük fel azt, hogy a növekedés még garantálható egy ideig. Igen ám, de mit is kívántunk egymásnak? Sikerekben gazdag éveket, kedves Mindnyájunknak! Mi következik ebből? Ha sikeresek vagyunk, egyre többet fogyasztunk, és még lélekszámban is gyarapodunk. Folyománya: minél sikeresebbek vagyunk, annál hamarabb érjük el azokat a határokat, amelyek gondoskodnak arról, hogy elméletileg se lehessünk mindnyájan sikeresek. Minél gyorsabban növekszünk, annál előbb verjük be fejünket a plafonba. Minél gyorsabban fújom a lufit, annál előbb pukkan ki. Minél többet költök a számlámról, annál kevesebb pénzem marad (annál gyorsabban fogy el a pénzem.) Satöbbi.

 

 

 

 

 

Ezzel csak az a baj, hogy amennyiben úgy döntünk, hogy mi magunk nem leszünk sikeresek inkább, akkor sem kell aggódnunk, mert hamarosan jönnek mások (más emberek, más társadalmak, más országok, más fajok), akik szívesen lesznek sikeresek a mi kárunkra, a mi kudarcunkra építve. Ha nem nyerem el vagy nem fogadom el a zsíros állást, akkor majd valaki más elfogadja. Ha nem építek új erőművet, majd épít Kína. Ha az USA-ban nem fogy annyi új autó, akkor majd fogy Indiában. És így tovább.

 

Nincs kiszállás ebből a játékból, kedves tévénéző gyerekek. Ki miben tudós? A helyes válaszért 10 pont jár, az indoklásért 12 pont adható. A jó válasszal és a helyes indoklással pedig kitörölhetjük a fenekünket, ahogy ez kinéz. Küzdenünk kell, ha benn akarunk maradni a játékban. Veszíteni persze küzdelem nélkül is lehet, hosszú távon és mindnyájunknak nyerni viszont sehogyan sem.

 

 

 

 

 

Ez itt kérem szépen a róka fogta csuka esete. Hogy ebben a helyzetben mit lehet tenni, és hogy mit jelent ilyen társadalomban élni, arról szól ez a blog. Mi a teendő olyankor, ha az ember tudja, hogy amit tesz az ab ovo fenntarthatatlan, de mégsem tehet mást, mint hogy tegye amit tesz. Ha tudja, hogy káros a további gyarapodás, de mégis kénytelen az életének folytatásához megszerezni azt a melót, lenyúlni azt a csajt, lenyomni azt az országot, ellehetetleníteni azt a fajt. Ha tudja, hogy cuki állat a jegesmedve, mégis fűteni kéne télen. Hogy hova vezet és vezethet ez, a teljes meghasonláson kívül – avagy túl azon.