Vaffankúló kommentárja: Ájtatos Manó alább közölt cikke több mint hat, inkább hét évvel ezelőtt íratott. Aktualitását három dolog adja:

 

 

Előbb azonban lássuk, hogyan festett mindez 2003-ban, Ájtatos Manó szemüvegén keresztül.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Tulajdonképpen miért élünk sokan az Internet adta közösségi lehetőségekkel? Voltaképp miért chat-elünk? Minek fórumozunk? Miért ismerkedünk másokkal egy dróthálózaton keresztül, amikor rengeteg ember vesz körül minket nap mint nap, és egyszerűbbnek, célravezetőbbnek tűnik a kapcsolatteremtések hagyományos módja? Mi az oka annak, hogy a netes ismerkedés és kapcsolattartás, az e-mailezés, chat-elés, fórumozás, a neten való játék egyfajta kábítószerré válhat, olyasmivé, amiről „nehéz lejönni”? Mi a csodát ad az Internet, a személytelen klaviatúra és monitor, amit a hétköznapok nem adnak? Valamint ha valóban olyan sokat ad, akkor miért féltjük tőle mégis magunkat, barátainkat és gyermekeinket? Hogyan és mire hat bennünk a közösségek, a társas kapcsolatok virtualizálódása? Miért érezzük ezt jónak egyfelől, és miért tartjuk betegségnek másfelől?

 

 

Ahhoz, hogy vizsgálni tudjuk a virtuális és valós közösségek egymástól való különbözésének kérdéskörét, valamint hogy láthassuk a személyiség változásait, miközben az valódiból virtuálisba transzformálódik, elengedhetetlen pár gondolattal körülírnunk a kiindulási pontot; azt, hogy mit jelent közösségben élni a modern ember számára, és hogy ez mennyiben különbözik a hagyományos közösségekben élt létformától.

 

 

Ha az ember táras lény, amint azt mondani szoktuk, akkor a modern ember különösen az. Élete során számtalan olyan közösségbe kell beilleszkednie, mint amilyen a család, a baráti társaság, az iskolai közösség, a munkahelyi kollektíva, vagy akár egy tömött villamos; vagyis az adott társadalomnak az egyén életszakaszára aktuálisan ható szegmensei – azaz a társadalom maga. A modern, nyugati, városlakó ember kiemelten sok közösségbe kell, hogy képes legyen beilleszkedni, jóval többe, mint ahányba felmenőinknek kellett, akik többé-kevésbé állandónak tekinthető közösségekben élték hétköznapjaikat. Ez a bizonyos beilleszkedés ráadásul korántsem nevezhető valamiféle választható lehetőségnek, sokkal inkább mondhatjuk rá, hogy kimondatlanul kötelező a dolog, vagy legalábbis kötelezően szabadon választott, mint a nyugdíjpénztár. Ezért azokat a közösségeket, amelyekbe akár a saját választásunk alapján, de be kell illeszkednünk, nevezhetjük kényszerközösségeknek is. 

 

 

Tudjuk azt is, hogy mindazon emberek, akik nem akarnak vagy nem képesek beilleszkedni a különböző kényszerközösségekbe, általában hátránnyal indulnak élethelyzeteik megoldását illetőleg. Egy felnőtt ember előtt természetesen adódnak választások, hogy a társadalom mely közösségeibe is szeretne többé-kevésbé beilleszkedni, azt azonban, hogy egyáltalán nem hajlandó a beilleszkedésre, bajosan teheti meg anélkül, hogy ne számolna a társadalom kirekesztő-mechanizmusaival. Ez a folyamat igen hamar elkezdődik, hiszen már kisgyermekkorunktól kezdődően keretrendszert kapunk arra nézvést, hogy mit kell tennünk a családi kereteken túlmutató elfogadásért és befogadásért, illetve, hogy mit, de főképpen hogyan tegyünk ahhoz, hogy a társadalom szerint teljes életet élhessünk és kibontakozhassunk. Egyéni ötleteinket, világjobbító szándékunkat és nemes céljainkat éppen úgy csak ezen keretrendszer eszköztárát felhasználva valósíthatjuk, mutathatjuk meg, mint ahogy csak a valamilyen fokú beilleszkedést követően válunk képessé arra, hogy kommunikálni tudjunk másokkal, vagy hogy életünknek akár csak a legkisebb társat, társakat igénylő feladatát képesek legyünk ellátni. Szembeötlő mindeközben, hogy sokan mégis a modern világ elembertelenedéséről, a társadalom és saját magunk elgépiesedéséről, a valódi emberi tartalom hiányáról beszélünk – szembeállítva mintegy a tradicionális vidéki modellt a nagyvárosok világával. Érdekes ez az ellentmondás, hiszen nyilvánvalónak látszik, hogy a városi ember életmódja és a fejlett társadalmak lehetőségei több és többféle közösséget kínálnak, mint a hagyományos életmód. Miközben arra kényszerülünk, hogy rengeteg emberrel tartsunk kapcsolatot, éppen az emberi tartalom az, amit leginkább hiányolunk. Úgy tűnik tehát, hogy a közösségekbe való mégoly tökéletes beilleszkedés önmagában nem ad valós közösségi élményt.

 

 

Ha viszont a modern társadalmak mindennapi közösségeibe történő beilleszkedés nem nyújt kielégítő közösségi, emberi élményt, akkor hogyan szerezhetjük meg mindazt, ami hiányzik? Ennek az igénynek a kielégítésére a városlakó ember sok módot eszelt ki az idők folyamán. Ilyen a vidéki nyaraló, ahova hétvégén és nyáron el lehet menekülni; a házibuli, ahova csak szelektált társaság hivatalos; a mobiltelefon, amelyen keresztül gyakorlatilag folyamatosan pórázon tarthatjuk barátainkat; vagy akár egy kocsma, focimeccs, kávézás vagy kozmetikus, ahol végre megvitathatjuk, hogy ki mit csinált aznap vagy a múlt héten, kivel mi van, és hogy mi történik a világban úgy egyébiránt. Ezen közösségekben való részvétel természetesen nem kötelező, mégis szeretünk tagok lenni ilyenekben. Pont azt szeretjük bennük, hogy mi választjuk meg, hogy melyikbe járunk, mikor megyünk oda, kivel és miről beszélgetünk, és meddig maradunk ott. Mindezt a kötelező közösségeinkben nem tehetjük meg, az azokba való beilleszkedés voltaképpen kulturális nyűg, szemben a szabadon választottakkal, amelyekbe az élvezet kedvéért járunk.

 

 

Az Internet a közösségek szempontjából gyakorlatilag egy olyan technikai eszköz, amely azt teszi lehetővé, hogy nagyon könnyen találjunk nekünk tetsző közösségeket. Ráadásul lehetővé válik az is, hogy ezeknek az általunk választott közösségeknek oly módon legyünk tagjai, hogy közben kiszakadhassunk valós életünk kötelező közösségeiből. Bár fizikailag ez lehetetlenség, érzelmileg és intellektuálisan korántsem az. A minket pszichésen körülvevő emberek köre egy csapásra tíz-húszról sok ezerre nő, és mindennapi feladataink elvégzése közben gyakorlatilag olyan emberekkel vagyunk együtt netezés közben, akikkel szigorúan véve nem vagyunk, sőt az esetek többségében nem is voltunk és nem is leszünk együtt soha. Az internetezésben rejlő, az egyént a társadalomtól elidegenítő veszély lényege éppen az, hogy túlontúl megtetszik nekünk ez a döntési és cselekvési szabadság, és valós életünk korábbi kereteit már elviselhetetlenül szűknek és merevnek érezzük. Gyakorlatilag zavar minket a saját testünk és gátolnak fizikai korlátaink.

 

 

Az Internetes közösségek lehetőséget teremtenek a nem-egyidejű kommunikációra. Amikor fórumozunk vagy e-mailezünk, akkor igazából úgy kommunikálunk, hogy sem térben, sem időben nem feltétlenül vagyunk egyidejűleg jelen azokkal, akikkel beszélgetünk. Ez a nem-egyidejű jelenlét mégsem elvesz, hanem hozzáad a közösséghez való tartozásunkhoz, mivel a szabadságunkat úgy növeli, hogy közben a közlési folyamatot, illetve a mondanivalót magát nem csorbítja. Amikor Interneten tartunk kapcsolatot oly módon, hogy közben egy levelezési listán vagy egy fórumon keresztül írogatunk, akkor tudjuk, hogy bár az információt mindenkihez eljuttattuk, mégsem untattunk vele senkit, és hogy pont azok az emberek fognak reagálni a mondandónkra, akiket valóban érdekel annyira, hogy ezt megtegyék. Megszabadulunk tehát a kulturális szerepjátékok egy részétől is, ami szintén nagy könnyebbség néha.

 

 

Ugyanakkor szembeötlő az is, hogy miközben a valós világ kötelező szerepjátékaitól megválunk ezen a módon, szinte mindannyian saját szerepjátékokat alakítunk ki időről-időre, ideig-óráig. Ezen szerepjátékok skálája igen széles. Egy fórumon egy adott felhasználónévhez kötünk bizonyos tulajdonságokat, amelyek ránk nem vagy csak kismértékben jellemzőek. Néha teljesen más személyiségeket formálunk meg, játszunk azzal, hogy mi lenne, ha nem olyanok, nem azok lennénk, amilyenek, akik vagyunk. Ezeket a játékokat egy ideig kifejezett élvezettel lehet csinálni, segítenek nekünk önmagunk, a többi ember és a világ megismerésében. Aki ügyesen fórumozik vagy csetel, átélheti azt is, hogy ellentétes nemű egy időre, azt is, hogy mások a fizikai adottságai és a társadalmi státusza, azt is, hogy egyszerre több száz virtuális pszichiáterhez beszél – gyakorlatilag a társadalmi lét teljes palettáját. A gond ott szokott kezdődni, amikor átlépjük azt a bizonyos, mindenkinél máshol húzódó vonalat. A vonal átlépése után már nem tudjuk biztosan, hogy melyik szerepet játsszuk, és melyik vagyunk valóban mi a valós életben, ha az egyáltalán létezik; mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy a virtuális karakter most tényleg mi vagyunk-e vagy csak egy projektált lenyomatunk.

 

 

Mindazokkal, akik éveket töltenek virtuális közösségekben, elő szokott fordulni, hogy nem találják a valós és a virtuális közötti határvonalat. A hatalmas szabadság, amit kaptunk ugyanakkor mégis csak akkor ér igazán valamit, ha élni is tudunk vele. Amikor (adott esetben csak kitalált) virtuális énünk veszi át az irányítást, akkor már nem is vagyunk igazán képesek a virtualitás tényének az élvezetére, mivel belesüllyedtünk egy keretrendszerbe és egy megkövesedett szerepbe ismét, ahonnan éppoly kevéssé látszik kiút, mint azokból a kényszerközösségekből, amelyekből a valós életünkből a virtualitásba menekültünk. A virtualitás csapdái, és a virtuális közösségek végső hátulütői tehát nem különböznek igazából a valós közösségek negatívumaitól. 

 

 

Olyan dolgokat keresünk a virtualitásban, amiket a valós életünkből hiányolunk, olyan eszközökkel élünk, amelyeket a hétköznapi életünk során is használnánk, ha tudnánk, olyan személyiséget formálunk meg, amilyenek belül valóban vagyunk, amilyenek korábban csak lenni szerettünk volna. Mindezt a valós közösségekben is megtennénk – a különbség pusztán annyi, hogy a való világban a társadalom koppint az orrunkra, a virtualitásban pedig a saját személyiségünk alakítja ki végső soron pontosan ugyanazokat a korlátokat, amelyek elől mi magunk menekültünk. Azaz azzal szemben, amit korábban gondoltunk, miszerint szabadok lennénk mi, ha nem gátolnának bennünket társadalmi korlátaink, a valódi helyzet, amivel ilyenkor szembesülünk az, hogy a korlát nem más, mint önnön személyiségünk saját kalitkánkba záró hatása.